A.V.: – Üdvözöllek Éva! Köszönöm, hogy vállaltad az interjút. Egy pár mondatban szeretnélek bemutatni téged az olvasóknak. Éva 54 éves, Pest megyében lakik egy vidéki kisvárosban. Vidám természetű, képes a dolgok pozitív oldalát meglátni, szereti a természetet, lételeme az utazás, szívesen lát világot, sok országban járt már. Ő maga is édesanya, és háromszoros nagymama. Egy éve dolgozik a Pünkösdi Gyermekvédelmi Szolgálatnál nevelőszülőként. Kiskamasz lányok nevelését vállalta. Mikor érett meg benned a döntés, hogy szeretnél nevelőszülő lenni? 

P.S.É.: Amikor a lányom kirepült. Valójában ez mindig bennem volt, csak nem találkoztam olyan emberekkel, akik ezt csinálták. Nem tudtam hogyan kezdjek bele, hol kell elindítani a folyamatot. 

A.V.: – Kanyarodjunk vissza a kezdetekhez. Mesélnél a gyerekkorodról? Hogyan és mikor kerültél be a szakellátásba? 

P.S.É.: Én tulajdonképpen egy rendes családban nőttem fel, a családunk elég jó anyagi háttérrel rendelkezett. A szüleim házassága azonban főként az italnak köszönhetően megromlott, elváltak és rajtam folyt a vita, hogy hová kerüljek, kié lesz a lakás. Én a válásukat végig néztem, a sok veszekedésnek részese, elszenvedője voltam. Anyu azt szerette volna, ha az övé leszek, neki hamar új partnere lett, elköltözött aputól. Gyorsan kiderült, hogy anyu új párja nem szeretne engem, ekkor anyukám egyik napról a másikra azt mondta, hogy költözzek át a mamához. Ekkor 14 éves voltam. Az egyik barátnőm átkísért az egyik kerületből Pestről a másikba Budára és onnan indult el a lavina, mert a mama nem fogadott és visszaküldött. Azonban hamar kiderült, hogy anyuéknál sem maradhatok, ismét visszamentem a mamához, aki újból visszaküldött. Ekkor döntöttem el, hogy ha sehol sem kellek akkor a magam ura leszek. Szó szerint egyik percről a másikra hajléktalan lettem, onnantól Budapesten a Blaha Lujza téren éltem. Ott megismerkedtem más fiatalokkal, akik nagyrészt szintén jómódú családok gyerekei voltak, de mivel lázadtak, rockerek voltak így ők is az utcán éltek, csöveztek . Szerencsémre pártfogókra találtam bennük, így nem bántottak. Pincékben, lépcsőházakban, temetőkben aludtunk. Abból a pénzből, ami összelejmoltunk abból ettünk, a 7. kerületben volt egy fürdő, oda jártunk fürdeni. Körülbelül háromnegyed évet éltem az utcán, persze sokat voltam a rendőrségen is, mint kiskorú, mert bevittek az akkori Budapesti Kállay utcai befogadóba, ahonnan mindig megszöktem. A szakellátásba kerülésemet a rendőrség indította el. Először Budapesten a Villám utcába kerültem egy intézetbe, ahonnan szintén folyamatosan szöktem. Nem volt jó a közösség, a gyerekek verték egymást, visszavágytam a barátokhoz, mert az jelentett számomra biztonságot. 

A.V.: – Volt-e olyan felnőtt személy, akihez tudtál kapcsolódni és segített téged? Ösztönöztek-e a tanulásra a nevelők? 

P.S.É.: A Villám úton nem találtam olyan nevelőre, akihez bizalommal tudtam volna fordulni. Nem ellenőriztek bennünket, nem foglalkoztak velünk. Bár sok esélyt nem adtam a nevelőknek, mert nem sokat tartózkodtam bent. Ennek hatására kerültem később zárt intézetbe, bár ezt megelőzte egy jó nagy 

országjárás a barátokkal. Koncertekre jártunk, éltük az életet. Végül Balatonon fogtak meg, onnan elvittek Kaposvárra a gyűjtőbe, de onnan is megszöktem. Pszichiátriára is bevittek, bezártak, próbáltak gyógyszerezni. Egy hét után azonban kiengedtek, hogy nincs ennek a gyereknek semmi baja vigyék vissza, ahonnan hozták, kellene, hogy valakihez tudjon kapcsolódni, szeressék. Jött értem a nevelő, aki folyamatosan szidalmazott, hogy velem csak a baj van. 5 megállón keresztül tudtam ezt elviselni, hallgatni a szitkokat, utána leléptem, otthagytam. Azt mondtam magamnak, hogy akkor visszamegyek oda, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, az utcára. Nem voltam rossz gyerek, csak azt éreztem, hogy kitaszítottak mindenhonnan, sehol sem kellettem. Soha nem ültek le velem, hogy te itt jó helyen vagy, megnyugodhatsz, elfogadunk. 

A.V.:- Milyen volt abban az időben egy gyermekotthonban? Gondolok itt arra, hogy szigorúság volt a nevelők részéről, vagy engedékenyek voltak és ki tudtatok szökni, akár engedély nélkül is? Milyen volt az ellátásotok? Mesélj arról, hogy milyenek voltak a hétköznapok, hogyan teltek a hónapok, az évek. 

P.S.É.: A „gyűjtőkben” azt éreztem, hogy csak vigyenek innen minél gyorsabban nem kellek. Amikor Esztergomba kerültem onnan nem lehetett szökni, az zárt intézet volt. 3-4 hónapot az utcára sem mehettem ki. Úgy éreztem, mintha börtönben lettem volna. Amikor kimentünk újra kellett kezdeni élni az életet, rácsodálkoztunk a világra. Ott találtam rá egy olyan nevelőre, aki hitt és bízott bennem, ő sokat segített nekem. Emlékszem egyforma ruhákban jártunk. Ez nem volt olyan jó, mert megbámultak bennünket az utcán, ha kivittek bennünket sétálni. Ott a falakon belül iskolába kellett járni, szakmát tanultam, ezért tudok varrni, aminek ma hasznát is veszem. Sok idő telt el, nem mindenre emlékszem. 

A.V:- Mennyiben segítették a felnőtté válásodat? 

P.S.É. – Az esztergomi nevelő segítségével kerültem ki a zárt intézetből, akkor még nem voltam 18 éves. Ha ő nem lett volna, aki utána is pártfogol és mondja, hogy mit csináljak, akkor elsüllyedtem volna. Ő segített albérletet, munkát találni. A nevelő látta rajtam, hogy nem vagyok rossz gyerek, segített, felkarolt, a támaszom lett. 

A.V:- Akkor is volt életkezdési támogatás? 

P.S.É.: – Nem volt semmi. Annak idején az állam úgy támogatta a gyerekeket, hogy kérvényezhettek lakást. Én is így jutottam lakáshoz, de nagyon sokat kellett rá várni, már a 2. gyermekem is megvolt, amikor ingatlanhoz jutottam. 

A.V:- Tartottad a szüleiddel a kapcsolatot? Később hogyan alakult a kapcsolatod a szüleiddel? 

P.S.É.: – Igen megpróbáltam felvenni a kapcsolatot a szüleimmel. Apu meghalt. Anyut megkerestem, kellett volna a törődés, a támogatás, de ezt soha nem kaptam meg tőle. Anyu 30 éves koromig mondhatni lelki terrorban tartott. Mivel hiányzott az anyai szeretet, az anyai kapcsolódás anyu ezt ki is használta. Hol pénzt, hol segítséget kért tőlem. Mindig érdekből hívott engem. A korábbi sérelmeket azonban soha nem lehetett helyre hozni. 

A.V:- Születtek olyan barátságok azokban az időkben, amik a későbbiekben is elkísértek téged? 

P.S.É.: – Nem, soha. Én mindig afelé mentem, hogy megteremtsem magamnak, amit én nem kaptam meg. Nem engedtem, hogy lehúzzanak, mindenért megdolgoztam. 

A.V.: – Most térjünk vissza a jelenbe. Elég sok idő telt el, mire úgy döntöttél, hogy akkor te most belevágsz és elvégzed a nevelőszülői tanfolyamot. Mi volt a motivációd? Mit szólt a családod? 

P.S.É.:- A motivációm: segíteni a gyerekeken mindenféle téren, lelkileg is. Én végigmentem azokon a folyamatokon, hogy családból való kikerülés, intézeti évek. Azt gondolom, hogy a gyermeknek a legjobb, ha családban nevelkedhet. Ezt szeretném megadni: családot, kapcsolódást, biztos hátteret, szeretet, beszélgetést. Én a saját példámból tudom, hogy nem szeretnek a gyerekek otthonokban lenni, mert ott nincs meg az a lehetőség, hogy egy nevelő ennyi gyereknek a szeretet, a beszélgetést, az idejét adja. 

A saját gyerekeim és a férjem számára nem volt meglepetés, tudják, hogy milyen vagyok, szeretek segíteni. 

A.V:- Jelenleg 3 kiskamasz lány nevelkedik nálad. Hogy látod a mostani szakellátást, ha összehasonlítod azzal, amikor te nevelkedtél így? 

P.S.É.: – Én a mostanit teljesen másnak látom, mert most olyan családokba kerülnek a gyerekek, ahol családi élet van. Ahol van anya, apa, van idő a gyermekre, még akkor is, ha 5-6 gyermek nevelkedik egy helyen. Sokkal jobbnak találom, hogy egyből nevelőszülői családokba kerülnek a gyerekek. 

A.V:- Mit üzennél az akkori Önmagadnak? 

P.S.É.:- Ez egy jó kérdés. (Gondolkodik.) Talán azt, hogy az iskolát fejezzem be és tanuljak tovább. 

A.V:- Mit üzennél azoknak akik most fontolgatják, hogy nevelőszülők szeretnének lenni? 

P.S.É.: – Hogy kezdjenek bele! Ez egy nagyon szép hivatás. A gyerekeknek is szüksége van arra, hogy családban nevelkedhessenek és rengeteg szeretetet tudnak adni. 

Köszönöm, hogy megosztottad velünk az élettörténetedet és betekintést engedtél. Kívánok neked további jó egészséget, hogy még sokáig velünk dolgozz.