Egyetemre járó nevelőszülő


Photo by Stanley Morales from Pexels

Gyermekvédelemben, így nálunk is a Pünkösdi Gyermekvédelmi Szolgálatnál sokféle nevelőszülő dolgozik, ezáltal sokféle sorsot ismerhettünk meg.

Ma egy olyan nevelőszülőt kérdezek, aki munka mellett vállalta  a nevelőszülőséget. Fogadjátok szeretettel interjúnkat Barcsa Erzsébettel, szuper nevelőszülőnkkel:

Erzsébet, mikor és hogy döntötted el, hogy nevelőszülő leszel, mi indított el ezen az úton?

Két évvel ezelőtt egy véletlen segítségével vágtam bele. Már korábban is gondolkodtam a dolgon, ezért egy percig sem hezitáltam, hanem azonnal megírtam Andinak a jelentkezésemet, s másnap már kerestek is. Ahhoz azonban, hogy megértsétek a döntésem egy kicsit vissza kell lépnem az időben. Ötven éves vagyok, s egyedül neveltem fel a négy gyermekemet. A lányok 27 és 20 évesek, a fiúk pedig 25 és 23 évesek. Bár a házasságom nem sikerült, bennük mindig sok örömem tellett, s a mai napig is büszke vagyok rájuk, nem bántam meg semmit, nos, talán azt, hogy nem lehetett több gyermekem. Két évvel ezelőtt két állásban dolgoztam, ezek egyike egy Gyermekjóléti Szolgálat volt. Szép és érdekes munka, sok felelősséggel és sok gondozásra szoruló gyermekkel. Bármennyire is élveztem a munkám, éreztem, hogy ennél többet is tudnék tenni. A kolléganőm látta meg a Pünkösdiek hirdetését, én pedig abban a pillanatban tudtam, hogy ezt akarom csinálni. Így kezdődött minden.

Hány gyermeket nevelsz jelenleg családodban, és ők hány évesek?

Jelenleg öt gyermekről gondoskodom. Petra 9 éves, Adolf 7 éves, Zita 5 éves, Danika 4 éves és Viktória 2 éves. A három legidősebb gyermek és a két kicsi egy-egy testvérpár.

Mik a konkrét feladatok, miben más nevelésben lévő gyermekeket nevelni, milyenek a hétköznapok?

A konkrét feladatok, a hétköznapok nem különböznek olyan nagyon, csupán kiegészülnek olyan tevékenységekkel, mint a kapcsolattartás, illetve az erre való felkészítés vagy ami még fontosabb, az ezt követő lelki segítségnyújtás, a feldolgozás. Igaz, hogy sokkal kreatívabbnak kell lennünk, mint a saját gyermekeinkkel, hiszen el kell fogadtatnunk magunkat, a személyiségünket a gyermekekkel, s ez annál nehezebb minél idősebben ők. Az általuk átéltek, a berögződött megszokásaik miatt nagyon ellenállóak. Csak sok humor, szeretet révén lehet átélni, s néha-néha túlélni a napi harcokat, a próbálkozásokat. Soha nem ülhetünk le azt gondolva, hogy ma végre eljött a nagy áttörés, innen már minden megy mint a karikacsapás, mert akkor meglepetésként ér bennünket a dolog, hogy amelyik gyermeknél nem számítottunk rá, pont ő tesz valamit, s mi kezdhetjük elölről…

Ennyi gyermeknél óhatatlan, hogy történik valami, így csak csinálom a legjobb tudásom szerint, jókat derülve, ha jól mennek a dolgok, s összeszorított fogakkal, amikor a padlón vannak, amikor nem sikerül valami, amikor engem bántanak, mert a szüleik nem teljesítik a sokadik ígéretüket, vagy nem lelombozni őket az újabb remények miatt. Próbálom tartani bennük a lelket, s arra tanítani őket, hogy higgyenek magukban, s hozzák ki a lehető legtöbbet az adott helyzetből. Küzdelem ez nap mint nap, de nem adnám oda semmiért sem. Nem vagyok hős, nem vagyok szent, sőt, nekem is vannak jó és rossz napjaim, én is kerülök a padlóra, s a szívem kétszer olyan gyorsan ver, ha sikerül nekik valami, ha csak ezt látják, ebből tanulnak, hogy a felnőttek sem tökéletesek, de újra belevágnak, erőt gyűjtenek, s nem adják fel, akkor már elértem valamit.

Hogyan tudod összeegyeztetni a munkát a gyermekekkel? Ez a valóságban hogyan működik? Úgy tudom egyetemre is jársz, hogy megy ez a három dolog együtt? Hogyan osztod be az idődet?

Ezt a kérdést sokan felteszik nekem,én pedig rendszerint csodálkozom, hogy ugyanúgy, mint amikor a saját családom neveltem. Persze napi szinten tudnom kell, hogy ki, mikor, merre jár éppen. A valóságban azonban nagy szerencsém van, hiszen a felnőtt gyermekeimre is tudok számítani, sőt, a tágabb családom is ott van mögöttem. A kicsik persze örülnek, hogy van nagymama (nahát anyának is van anyukája!), van nagynéni, van unokatestvérek, és számukra vannak nagyobb „testvérek” is, hiszen számukra az én gyerekeim azok. Neki pedig természetes, hogy jönnek, segítenek. Néha csak hazavinni őket az óvodából, iskolából, bölcsiből, mert anyának testületi ülése van. De van olyan gyermekem, aki szeret rész venni az esti fürdetésben, sőt, tisztába is teszi fiú létére a kicsit, aki közben jól kioktatja, hogy mit csinál „rosszul”. Mert mindannyian tanítanak nekik valamit, ami nagyon fontos, hogy számíthatunk egymásra, hogy fontos a másik a számunkra, hogy észrevesszük mikor tudunk segíteni egymásnak. Én azt gondolom, hogy a nagycsalád sok szeretetet ad, és persze sok vitát, amikor megtanuljuk, hogyan érveljünk, hogyan figyeljünk a másikra, s megtanuljuk elengedni a dolgokat, amikkel nem olyan fontos küzdenünk, megtanuljuk elfogadni egymást a hibáinkkal együtt. A nagycsaládban helye van mindenkinek, lehet sértődős vagy nyugodt, telt vagy sovány, hirtelen haragú vagy nagyon laza, senki nem tudja kivonni magát a varázs alól.

Az egyetemet szeptemberben kezdtem el, éppen a gyerekek biztatására. A munkahelyemen a korábbi főnököm jelezte, hogy érdemes lenne belevágnom, mert gyakorlatban képben vagyok, akkor igenis legyen meg a „papír” is. Bevallom sokat hezitáltam, de mivel mindent megbeszélünk a családban, így megosztottam velük is a gondolataimat, megrágták, majd összerakták, hogy csak egy kis szervezés kérdése, s szabaddá tették a szombatjaimat, így beültem az iskolapadja. Élvezem minden pillanatát, (mondom most, mert éppen túl vagyok a vizsgaidőszakon!), s a családom is rájött, hogy jól járt, mivel annyira feltöltődöm ezeken a napokon, hogy utána ezerrel pörgök, sütök-főzök, szinte szétfeszít a jókedv. Eleinte sokat nevettek ezen, de ma már a pici is mondja, hogy anya tanul, s ő is tanulni akar. Este tanulok, tételeket dolgozok ki, viszonylag kevés alvással is beérem, bár néha jól jönne, ha az egyhuzamban lehetne, de a kicsi egyelőre még sokszor felébred éjszaka. Egy biztos, mindent meg lehet csinálni csak akarni kell! Persze úgy sokkal könnyebb, ha az ember szereti a munkáját, ha örömmel megy be a munkahelyére, de hasonló örömet okoz számára az is, ha egy gyermek hozzábújik egy ölelésért, s utána szalad tovább játszani, kiabálni a társaival vagy éppen verekedni, mert ő sem maradhat ki belőle.

Mire vágysz, milyen segítség lenne a legjobb neked és családodnak?

Nincsenek eget rengető vágyaim, örülök annak, amit sikerült elérnem, hiszen az elégedett ember boldog, s én annak érzem magam, s ebből merítek erőt az újabb küzdelemhez, mert abból tudom, hogy lesz még bőven. Bár néha nagyon sóhajtok, hogy jó lenne, ha a nap nemcsak huszonnégy órából állna, mert még annyi minden szeretnék csinálni. Egyet azonban én is megtanultam, elfogadni a segítséget, tudomásul venni, hogy nem menthetek meg mindenkit, s hálásnak lenni a hétköznapokért. Csak remélem, hogy jó sok lesz még belőlük.

Mit üzennél azoknak, akik még hezitálnak, hogy nevelőszülők legyenek-e?

Szép és nemes feladat ez, de csak akkor vágjanak bele, ha jól ismerik önmagukat, ha tudnak erőt meríteni a kis dolgokból, ha tudnak nemet mondani. Nem árt az sem, ha a környezetük támogatását is magukénak tudhatják, ha sok humorral rendelkeznek, mert az átsegíti őket a nehéz pillanatokon. Nagyon kell akarni, bízni, hogy segítünk, s nem rontunk a dolgokon.

Lejegyezte: Samu-Erdélyi Erzsébet