Beszéljünk a gyerekkel

Tegnap itthon maradtak a gyermekeink. Ma is. Már egy hete sejtjük, hogy ez be fog következi. Napok óta kérdezik az iskolások, hogy mikortól maradhatnak otthon. És mi felnőttek is követtük a híreket, többet, jobban odafigyelve, mint máskor. És eljött az a nap, amikor nincs tanítási szünet, nem egy váratlan vakáció tört ki, hanem az iskolába járás szünetel, ami nem egyenlő a tanulás alóli felmentéssel. De erről, a tanulás mikéntjéről majd máskor.

Most inkább arról szólnék pár mondatot, hogy mit kell tennünk leges-legelőször: beszélnünk kell a gyerekekkel. El kell mondanunk nekik, hogy mi történik a nagyvilágban, ennek milyen következményei vannak és milyen feladatok hárulnak most rá. Az információ birtoklása csökkenti a szorongást. Az, ha nem tudják, mi történik valójában, félelmet kelthet bennük, beindul a fantáziájuk, és ez bizony sok sötét érzés melegágya lehet. Tehát próbáljunk a koruk, a nyitottságuk, a személyiségük figyelembe vételével beszélni arról, ami történik: a vírusról, ha már olyan korú, hogy megérti, a betegségtől érthető módon. Őszintén. Reális képet nyújtva, és megnyugtatást is adva: bármi történjék is, mi, a nevelőszülők itt vagyunk, vigyázunk rájuk, és persze magunkra is vigyázunk azért, hogy aztán legyen, aki velük törődik. Elmondhatjuk, hogy nekünk sem könnyű, hogy mi is aggódunk, főleg idős szüleinket, nagyszüleinket. Hiszen az aggódást amúgy is látják rajtunk, nem emiatt kezdenek el szorongani, hanem azért, ha nem ismerik az okát. Nagyon fontos, hogy feleljünk a kérdéseikre, mégpedig hamis illúziókeltés nélkül. Ha az a kérdés, hogy találkozhatok-e a szüleimmel, azt mondjuk, ami az éppen aktuális hivatalos álláspontnak felel meg. Ha ez megváltozik, tudassuk a gyermekkel is.

Lesz olyan gyermek, akit a nemvárt iskolai szünet olyannyira boldoggá tesz, hogy semmi más nem érdekli. Neki érdemes elmondani, hogy ez most akkor sem egy örömteli esemény, ha neki annak tűnik.

Lesz olyan gyermek, aki a bezártság ellen tiltakozik leginkább és nem fogja (akarja) érteni, hogy miért nem lóghat egész nap a haverjainál, nem költözhet ottalvósra a barátjához/barátnőjéhez, hogy nincs játszóterezés, hogy nem megyünk plázába, de a sarki boltba sem, ha nem muszáj. Ugyanakkor ez ne egy sima parancs legyen. Hanem egy világos, nyugodt hangvételű közlés, magyarázat és kérés is: arra kérlek, hogy ebben a nehéz helyzetben, amivel olykor mi felnőttek is nehezen küzdünk meg, állj mellénk, segíts ahogyan tudsz, de minimum azzal, hogy nem csak magadra gondolsz. Mert most jött el az a pillanat, amikor úgy tudunk egymásnak a leginkább segíteni, ha odafigyelünk egymásra, ha önmérsékletről teszünk tanúbizonyságot, ha – talán életünkben először – kipróbáljuk mi az a személyes felelősségvállalás.