Nevelőszülőink írták

Az örökbeadás túlélhető

Hosszú és tartalmas évet zártunk. Befogadtunk és elengedtünk két kisbabát.

17 éve vagyunk házasok, egy 14 éves vérszerinti nagylányunk és egy 4 éves vérszerinti kisfiúnk van. A családunk teljesnek mondható, mégis úgy éreztük, van hely még a szívünkben, házunkban, van erőnk, energiánk és akaratunk, hogy segítsünk egy kisgyereknek, akinek szüksége van rá.

Tavaly ősszel egy újszülött kisbabát hagytak a kórházban. Nem gondolkoztunk sokat, nevelőszülőként hazahoztuk őt. A 14 éves vérszerinti lányommal mentünk érte a kórházba, felöltöztetve, a hordozóban láttuk őt meg először. Ő volt Kolos.

Kolos makkegészséges kisbaba volt, időre született, gondozatlan terhességből, de szülőanyja vigyázott rá, nem dohányzott, nem ivott, nem drogozott, ami sajnos ritkaság számba megy. Kolos olyan kisbaba volt, akiről mindenki álmodik: csodaszép, egészséges és nyugodt.

Néhány óra alatt vált a pörgős családi életünk, kisbabás otthonná. Kolost mi etettük, gondoztuk, ápoltuk és főként szerettük. Soha senki sem látogatta, és mi tudtuk, hogy eljön a nap, amikor el kell egymástól búcsúznunk, hisz ő örökbeadható lesz, az örökbefogadó szülei valahol, valakik, nagyon régen várnak rá.

Minden nap megerősítettük magunkban és a gyermekeinkben, hogy mi addig vigyázunk rá, amíg a szülei nem tudnak, és majd eljönnek érte, ha már tudnak és haza viszik őt.

Teltek a napok, hetek, hónapok, nagyon megszerettük Kolost, hamar a szűk és a tág család kedvence lett. Kedves, mosolygós természete, csodaszép mosolya és bája mindenkit levett a lábáról. Aztán eljött a nap, a hivatalos eljárás lezárult, Kolos 10 hónapos volt, örökbedaható lett és bemutatták az első örökbefogadó párnak.

Az első házaspárral nem találták meg a hangot, ők nem fogadták el Kolos babát, igaz, a csupa mosoly 10 hónapos Kolos is mogorván méregette őket. Ezt nehéz volt megérteni, de senkire sem nehezteltünk, hisz ez egy életre szóló döntés, ha nincs meg a szikra, akkor tovább kell lépni.

Kolos babának másnap jöttek el a SZÜLEI. Így, csupa nagybetűvel. Első pillanatban eldőlt minden, szerelem volt első látásra, oda-vissza. A látogatás rövid volt, a profi örökbefogadó csapat, hamar véget vetett a látogatásnak, amit hivatalosan rápillantásnak neveznek. Mindannyian éreztük, csoda van születőben, amit a szülők végül be is bizonyítottak. Hamar igent mondtak Koloskára, és onnantól fogva minden nap eljöttek hozzá. Bekapcsolódtak a gondozásába, minden napszakot végiglátogattak, minden gondozási folyamatot megnéztek, és bekapcsolódtak.

Jelenlétük két héten át nem volt teher, kedvességükkel, közvetlenségükkel észrevétlenné váltak, hol én főztem ebédet, hol ők hoztak, ha ebédidőben éppen itt voltak.

Éreztük, láttuk, hogy Koloskánk már nem sokáig a mi Kolosunk, igyekeztünk ezt a gyermekeinkben is tudatosítani, hogy Kolos bébi lassan végleges családra talál, de mi itt voltunk neki, amikor szüksége volt ránk, szerettük, gondoztuk és ápoltuk, de ő nem sokára hazamegy. És itt volt egy újabb icipici kisbaba, a 2 hónapos Rolika, akinek rajtunk kívül senkije sem volt, neki óriási szüksége volt ránk, míg Koloska már megtalálta az igazi családját.   

Egyszer sóhajtozva megkérdeztem az akkor még nem 5 éves kisfiamat, hogy mit fogunk mondani Koloska szüleinek, ha elviszik őt? Ekkor ő megfogalmazta az örökbeadás lényegét: „Semmit. Megköszönjük, hogy eddig vigyázhattunk rá.”

És megköszöntük, egy jóhangulatú ebéd közben, mellyel vártuk őket, hogy a kihelyező tárgyalás után megérkezzenek, és elvigyék új otthonába ezt az édes kicsi, vidám, boldog csöppséget.

Megköszönték, hogy vigyáztunk a kisfiúkra élete első 10 hónapjában, nagyon örültek az élettörténeti könyvnek, boldogságukat látva, mi sem szomorkodtunk egy percig sem.

Mi továbbra is kisbabás család maradtunk, hiszen itt volt Rolika. Rolikát sem látogatta senki, 2 hónaposan került hozzánk, a vérszerinti családjából, akik életvezetési problémák miatt nem tudták őt ellátni. Rolika sírós kisbaba volt, nem szerette, ha lefektettük, nem szeretett fürdeni sem. Lassan, de biztosan mindent megtanult, mire örökbeadható lett. Vidáman pancsolt a kiskádban, a kis arcán lefolyhatott a víz, vidáman tűrte. Mosolygós, nyugodtt kisbaba vált belőle.

Rolika fél éves volt, amikor ugyanolyan eljárás kezdődött, mint Kolosnál, és bemutatták őt a SZÜLEINEK: ismét így, csupa nagybetűvel.

Az első pillanatban eldőlt minden, a fél órás rápillantás után azonnal igent mondtak. Ismét beköltözött egy házaspár az életünkbe. Sokat kérdeztek, hisz első gyermeknek ment Rolika, részt vettek a gondozásában, ügyesen bántak vele az első perctől kezdve. Látva boldogságukat, tudtuk, megint helyére kerülnek a dolgok, Rolika haza mehet, nagy szeretettel várják őt. 

Jelenlétük a családunkban most sem volt teher, kedvesek voltak, Rolikáért meg rajongtak. Volt, hogy együtt ebédeltünk, otthonosan mozogtak a házunkban, átvették a gondozási feladatokat.

Ismét eljött a búcsúzás napja, és haza engedtük Rolikát is. Megint ünnepi ebéddel búcsúztunk, ünneppé varázsoltuk, hisz ünnep volt, család született. 

Büszke vagyok a gyermekeimre, hogy nem viselte meg őket az elválás, hisz volt elég időnk, hogy felkészítsük a szívünket és lelkünket az elválásra. A két kisbabánk szüleinek köszönetet szeretnék mondani, hogy mindketten tartják velünk a kapcsolatot, időnként hírt adnak a kisbabákról, sőt lassan eljön az az idő, hogy a 10 hónapos Koloska nagyobb fiú lett, ránk már nem fog emlékezni, így találkozhatunk vele. Óriási visszaigazolás volt a napokban kapott telefonhívás, hogy szeretnék, ha a téli szünetben találkoznánk. Ismét megköszönték ezt a csoda babát, hogy óvtuk, védtük, szerettük, megtanítottuk a legfontosabbra: a kötődésre, kialakítottuk az élhető napirendjét, amihez még most is ragaszkodik.

Köszönet illeti meg a munkáltatómat is, a PGYSZ-t hogy kétszer is átélhettem ezt a csodát.  

És köszönet a profi örökbefogadó tanácsadóknak is, akik óriási szakértelemmel találták meg Koloska és Rolika szüleit.

V.H.

nevelőszülő